Figyelmembe ajánlották ezt a cikket, amelyben Hadas Mikós szociológust kérdezik arról, mit jelent a 21. században egy futballcsapatnak szurkolni, és milyen identitást ad ez az egyes drukkereknek. A szakértő kérlelhetetlen őszinteséggel világít rá, hogy nagyrészt semmilyent, de azért érdemes az egész interjút végigolvasni. Főleg azért, mert megemlít számos olyan jelenséget, amely segít megérteni, mitől is vált ilyenné a foci, és miért is nehéz ezzel azonosulni.
A kép forrása a Demotiváló, és van igazság a fenti sorokban
Igaz, a lényeg már az elején elhangzik, miszerint “a születéskor meghatározott, életre szóló szurkolói identitás jelentősége gyöngülni látszik, és inkább lazán kötődő, akár váltani is képes szurkolók lesznek”. Kiváló. És ahogy mondják, ezért a jelenségért most kivételesen nem okolhatjuk a magyar foci gyenge színvonalát, mert Dél-Amerikától Kínáig mindenhol látható egy ilyen tendencia.
Mégsem meglepő, hogy állatorvosi lóként Angliával példálóznak leginkább a beszélgetők, hiszen ahogyan a kapitalizmus vadhajtásait is Dickenséken keresztül ismerhettük meg, úgy a fociban is ott, az őshazában, az egyik legmagasabb színvonalú bajnokságban láthatunk példát mindenféle anomáliára. Az alapvető változást a szociológus szerint is az hozta, hogy a futballszurkolók lecserélődtek, és a kevésbé jómódúakat 100%-ban kiszorította a felső középosztály. Gazdagék ott ülnek a lelátón, a proliknak meg marad a kocsma, már ha meg tudják fizetni.
Erről a jelenségről már Nick Hornby is írt Fociláz című könyvében, hiszen ő még egy olyan korszakban nőtt fel, amely közelebb volt a sportág hőskorához. Ő maga is elmesélte, milyen érzéseket váltott ki belőle, amikor egy-egy bajnoki meccsen megjelentek az újfajta drukkerek, gyanúsan sokféle ajándéktárggyal, és gyanúsan tiszta és új Arsenal-sállal a nyakukban. Olyasféle emberek, akik megengedhetik maguknak, hogy kicsengessenek évente több száz fontot plusz a jegy árát azért, hogy meccsre járhassanak. Mint tudjuk, egy másik londoni csapatnál 34 ezer ember fizet azért évente, hogy a várólistán maradhasson és lecsaphasson egy bérletre, ha annak tulajdonosa elhalálozik.
Nyilván kellett valamit tenni a Hillsborough-tragédia után, de az, hogy minden angol stadionban csak ülőhelyek vannak, kapóra jött azoknak, akik a nekik nem tetsző elemeket ki akarták túrni a stadionokból. A fő gond ugyanis nem az volt egyeseknek, hogy sok az antiszociálisan drukker, mert Angliában a jómódúak között is vannak huligánkodók – a fő gond az volt, hogy egy városi csóróról nem lehet annyi pénz lehúzni, mint egy jól szituált családról. Szóval azzal, hogy minden angol stadionban csak ülőhelyeket engedélyeztek, megoldották, hogy ma már inkább csak az utóbbiak járhassanak meccsre. Igen, a Hillsborough-tragédia azért történt meg, mert több embert engedtek be a stadionba, mint amennyit lehetett volna. Azt viszont senki ne mondja, hogy nem lehet egy-egy állóhelyes szektorról is megállapítani és megszabni, hány ember fér el oda. Nyilván meg lehet, csak ilyesfajta megoldás akkor valószínűleg nem állt a döntéshozók érdekében, pedig nem ördögtől való a gondolat. Még az Allianz Arénában is van Stehplatz.
Egy darab a múltból: az 1860 München drukkerei állóhelyen gyülekeznek
Hornby egyébként azt is megjósolta, hogy nagy baj lesz, amikor az ülőhelyek jól szituált népe a nagyon trendi meccsnézés közepette azon kapja magát, hogy nincs hangulat a stadionban, mert azt ugye maguknak kellene megteremteniük, de akik megteremtenék, azokat sikerült kizárni a buliból. Mert nekik csak pár sörre és kábeltévére futja, belépőre már nem. Bent meg inkább színházi a hangulat, semmint futballra emlékeztető, és erre maga Sir Alex Ferguson is panaszkodott már. Skótként neki azért nyilván vannak emlékei arról, amikor még volt hangulat a brit stadionokban. Hadas Miklós szerint Dél-Európában még más a helyzet, és ebben is igaza van. Ott még szóvá teszik a drukkerek, ha nem tetszenek nekik a jegyárak. Kérdés, hogy meghallja-e mindezt bárki, akinek meg kéne.
Igaz, Angliában legalább mindenki közel lehet valamely nagy klubhoz, és a magáénak érezheti. Idehaza viszont sokszor komikus az, amikor Uraiújfalu Real-drukkerei és Nyírlugos Barcelona-szimpatizánsai egymásnak esnek a netes fórumokon, és képesek lennének megfojtani a másikat, ha tehetnék. Hogy miért? Egy választott divat-identitásért? Egy csapatért, amelynek logóját néha majd PSG-re vagy Chelsea-re cserélünk, amikor megint az lesz a menő?
Igen, én is szeretem az FC Barcelonát és a Celtic FC-t is, meg katolikus is vagyok, de mégsem tudom egyikük győzelme esetén azt mondani, amit más magyarok minden további nélkül kimondanak: mi győztünk. Mi. Mi?! És többes szám első személyben beszél az a megszólított srác is, aki egyszerre Liverpool- és Juventus-drukker, amihez ez úton is gratulálni szeretnék. Mint mondják, a választás lehet racionális és érzelmi is, de a Pool-Juve párosítást egyik módon sem tudom értelmezni.
Pedig nekem is van mi-tudatom (imádom ezeket a pszichológusok által kitalált csodaszavakat), pláne amikor esőben és hidegben is kimegyek egy Fradi-meccsre, akkor is, ha tudom, hogy igazából semmi jóra nem számíthatok. De ahogyan máshol apáról fiúra, nálunk nagyapáról unokára szállt a foci szeretete, és budapesti srácként nekem a Ferencváros lett a csapatom. Akkor is, amikor sikeres volt, és most is, amikor keresi az utat afelé, hogy újra sikeres legyen. Igen, Fradi-drukker vagyok, igen, büszke vagyok a múlt sikereire, és igen, dühös vagyok, amikor okádék baloldaliak lefasisztázzák a csapatot, mert valahol ez is az identitás része, és amúgy sem olyan családból származom, ahol a Vasasnak vagy a Dózsának szurkolna bárki is.
Felnő azonban egy új nemzedék, akinek ez már semmit sem fog jelenteni, aki képes lesz Szigetszentmiklósról is az Internek szurkolni, vagy motherwelliként az Internek, mert globalizált világunkban mindenhol a Top 20 csapat (bármi legyen is az) fog folyni a csapból, és különben is, lassan már tíz gyerekből nyolc labdát is csak playstationön fog látni. Azt meg a fene tudja, hogy ki minek is nézi még a profi futballt, pláne, ha a hivatkozott cikkben megszólaló Margit szavait ízleljük: “Összesen egy nőt ismerek magamon kívül, aki a focit a játék miatt szereti”.
Pénzt viszont nőről és férfiről ugyanúgy le lehet húzni, tehát aggodalomra semmi ok. Ahogy a pénznek nincsen szaga, úgy a modern futballból jól élőket sem érdekli, hogy miért is fizet még nekik mindezért bárki. Csak fizessen!
Against Modern Football 