Kérjünk engedélyt csendben maradni?

Ahogyan azt a saját bőrünkön (Ferencváros, Honvéd, Újpest, magyar válogatott) is tapasztaltuk, ország- és Európa-szerte minden eddiginél keményebben lépnek fel a rasszizmussal szemben a labdarúgó szövetségek. Néha elszabják a mértéket, néha elvetik a sulykot, de legalább tudunk mutatni arra is példát, hogy ez nem csak nálunk, magyaroknál van így. John Spyrou, a Twentyfour7 Football jogász-bloggere arra hívja fel a figyelmet, hogy Angliában is képesek egyesek ott is rasszizmust látni, ahol nincs, ez pedig hosszú távon nem vezet sok jóra.

A történet azzal kezdődött, hogy született egykor rég szurkolói nóta Manchesterben, amelyet a United drukkrei címeztek a Citynek és a Liverpoolnak, és amelyben kifejtették, hogy kiket látnának szívesen máglyán égni. Nem éppen emberbaráti és szép gondolat, de mint tudjuk, a szigetlakók ingerküszöbe amúgy is magasan van, és egy-két obszcén magyar dalhoz hasonlóan a közmegegyezés szerint belefér az ugratás kategóriájába.

A baj csak abból lett, hogy ezt a nótát az Anglia – San Marino meccsen állítólag Anton és Rio Ferdinandnak címezték, akik ugye történetesen nem fehér bőrűek. A történtek megértéséhez tudni kell, hogy Rio nem sokkal a mérkőzés előtt jelentette be, hogy a válogatottat illetően befejezettnek tekinti játékos-pályafutását, és ezt bizony egyes szurkolók nehezményezték. Nyilvánvalóan nem illő dolog ezért a döntésért sem őt, sem a testvérét gyalázni, viszont nem is rasszizmus, másrészt, sem a rendezők, sem a biztonságért felelős emberek nem jelezték, hogy hallottak volna bármiféle gyűlöletkeltésre alkalmas rigmust.

Hogy akkor mégis ki volt, aki szólt? Nem meglepő módon a FARE, azaz a Football against Racism in Europe nevű szervezet nyomta fel az angolokat, mégpedig biztos ami sicher alapon rögtön a FIFA-nál. Talán az volt a fejükben, hogy John Terry annak idején rasszista megjegyzéseket tett Anton Ferdinandnak? Lehet, de a jogi szakértő felhívja arra a figyelmet, hogy az FA a vétkest – a megfelelő bizonyítékok birtokában – már saját hatáskörében megbüntette.

És itt teszi fel a kérdést John Spyrou: ha a fentiekbe is bele lehet látni a rasszizmust, akkor vajon hol a határ? Ha mondjuk legközelebb is felcsendül a lelátón az a nóta, mely szerint Anderson szeret kurvázni, akkor az tekinthető a latin-amerikai katolikusok megsértésének? Lesz-e annak következménye, ha Carragher édesapját szefósnak / gyépésnek nevezik továbbra is? És ha azt éneklik, hogy Park-Ji Sung patkányokat eszik, azzal sértik az ázsiaiakat?

Még ha az utolsó kérdésre azt is válaszolnám, hogy határeset, a blogger alapvető gondolatát értem, hiszen tulajdonképpen végül oda lyukadunk ki, hogy minden egyes, az ellenféllel foglalkozó dalba belemagyarázható, valamely kisebbséget vagy közösséget sért. Egyelőre nem tudok elképzelni egy olyan stadiont, ahol az éneklés megkezdése előtt a drukkerek egymásra néznek, és egyeztetik jogi álláspontjukat egy-egy dalról, el tudok viszont képzelni egy totálisan hangulattalan, szurkolás nélküli stadiont, amelyben még annyi élet sincs, amennyi az Eger idei “hazai” meccsein volt. Lehet száműzni a rasszizmust a stadionokból, de ne öntsük ki a gyereket is a fürdővízzel együtt!